Szerzőink

Nagykállói Kállay Béni (Kállay Benjámin) politikus, diplomata, történész. A Magyar és az Osztrák Tudományos Akadémia rendes tagja, a Budapesti Tudományegyetem tiszteletbeli doktora, a Szent István Rend közép-, majd nagykeresztjének birtokosa, az Osztrák–Magyar Monarchia belgrádi főkonzulja, az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztere, majd ebbéli minőségében haláláig Bosznia kormányzója.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1llay_B%C3%A9ni)

Kányádi Sándor a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) veszített el. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, ám tanárként soha nem dolgozott, életét az irodalomnak szentelte.

Költői tehetségét Páskándi Géza (1933–1995) fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1951–1952-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, ezzel egyidőben néhány hónapig az Utunk, 1955–1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője.

Bécsben 1967-ben előadást tartott Líránkról Bécsben címmel. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadókörúton vett részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, ezért tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. 1992-ben Izraelben erdélyi jiddis népköltészet-fordítását mutatta be.

Írói álneve Kónya Gábor.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1ny%C3%A1di_S%C3%A1ndor)

Kapronczay Károly történész, levéltáros, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia doktora.

1959-ben érettségizett a budapesti Toldy Ferenc Gimnáziumban, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett történelem–könyvtár szakos diplomát 1968-ban. 1988-tól a Magyar Tudományos Akadémia Magyar–Lengyel Történészbizottságának tagja és titkára. 1990 és 1994 között a Belügyminisztérium miniszteri főtanácsadója. 1969-től a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár munkatársa, 2000-től főigazgatója, 2008-tól címzetes főigazgatója. 2008-tól a Semmelweis Orvostudományi Egyetem címzetes egyetemi tanára. 2011-től a Magyar Tudományos Akadémia doktora. Szakterülete a magyarországi orvostörténet és közegészségügy, valamint a magyar–lengyel kapcsolatok története. Munkásságát a Lengyel Köztársaság 1999-ben a Lengyel Érdemrend lovagkeresztjével ismerte el. Legutóbbi munkája A magyar-lengyel orvosi és közegészségügyi kapcsolatok múltjából címmel 2013-ban jelent meg. 1999 óta a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kuratóriumának tagja.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Kapronczay_K%C3%A1roly)

Művészettörténész. Tanulmányait az ELTE, majd a PPKE Bölcsészettudományi Karán végezte 2009–2014 között. Szakdolgozataiban Hültl Dezső (1870–1945) építészetével foglalkozott, és későbbi kutatásai is építészettörténeti tárgyúak. Szakterülete a 19. század végi, 20. század eleji magyar historizmus, de megjelentek tanulmányai a két világháború közötti és az 1945 utáni modern magyar építészet témakörében, illetve egyéves ösztöndíjprogram keretében kutatta az 1956-ban külföldre ment magyar építészek munkásságát. 2018–2022-ben a BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszékének volt doktorandusz hallgatója, ahol a műegyetemi építészetoktatás 1945–56 közötti korszakát és annak előzményeit dolgozta fel. Rendszeresen jelennek meg publikációi szakmai folyóiratokban, tanulmánykötetekben, valamint számos építészettörténeti tudományos dokumentáció társszerzője.

*Forrás: a szerző

Kárpáti János Széchenyi-díjas magyar zenetörténész, a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem könyvtárának igazgatója, oktatója, címzetes egyetemi tanára 1961-től 2005-ig.

Tanulmányait ugyanott végezte Bartha Dénes, Szabolcsi Bence és Bárdos Lajos irányítása alatt. Zenetörténész oklevelét 1956-ban, kandidátusi fokozatát 1968-ban, akadémiai doktor fokozatát 1995-ben szerezte, 2000–2003 Széchenyi Professzori Ösztöndíjas. Népzenegyűjtést végzett Marokkóban (1958) és Japánban (1988, 1994). Több nemzetközi projektben (Unesco–East–West, Music in the Life of Man) működött közre. 1980 és 1986 között az International Association of Music Libraries alelnöke, 1998-tól 2006-ig a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság elnöke.

Előadásokat tartott az Egyesült Államok, Kanada, Japán, Dél Korea, Franciaország és Olaszország egyetemein. Számos nemzetközi konferencián (tk. Teherán, Újdelhi, Firenze, Tokió, Oszaka, Detroit, Washington, Los Angeles) képviselte hazánkat.

Kárpáti Péter drámaíró apja.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1rp%C3%A1ti_J%C3%A1nos)

Ismeretlen magyar karthauzi szerzetes a 16. sz. elején, az Érdy-kódex szerzője. V. sz. a lövöldi remeteségben élt. Látva, hogy a környező népek mind rendelkeznek bibliafordítással, s mert „forrong és szinte egész Európát megrontja a hitszegés és a veszedelmes lutheri eretnekség, mely legújabban, ó jaj, a kiválasztott magyar nép elpusztítására és elveszítésére tört... újfajta írási, kifejezési és tanítási módszerrel elismert egyházdoktorok műveiből és a Szentírás legtisztább forrásából merítve, keveset ugyan, de hiteles szövegeket ültettem át latinból a mi népnyelvünkre. Szóról szóra az episztolákat és evangéliumokat az év összes vasárnapjára és a szentek ünnepeire magyarázatokkal, példákkal és nagyon hasznos tanulságokkal vagy példázatokkal a mindkét nem beli egyszerűbb testvérek és a latinban kevésbé jártas ifjak számára.” Az irodtörténet Érdy-kódex néven tartja számon munkáját, melyet 1527. XI. 23: Szt Kelemen napján fejezett be. - Beszédeinek egyik forrása TemesváriPelbárt Pomerium de Tempore beszédgyűjteménye. Pelbárt kissé száraz, személytelen, kiszámítottan szabályos beszédei a karthauzi kezében élvezetes olvasmánnyá, közvetlen hitélménnyé váltak a válogatás, átszerkesztés, egyszerűsítés, fordítás által. Másik forrása egy már magyar nyelvű domonkos posztillás-kv., mely a 15. sz. Guillelmus Parisiensis népszerű episztola- és evang-magyarázatain alapult. Az evang. posztilláknak s a perikópákat bevezető soroknak ez lehetett a forrása. - Legendafordításainak egy részét megtaláljuk más kódexekben, néha jobb változatban is. Közös forrásaik a Legenda aurea és a Catalogus Sanctorum a 13/14. sz. fordulójáról. A karthauzi nyújtja viszont a leggazdagabb, legsokszínűbb legendáriumot, bőven fölhasználva más forrásokat is. A m. szentekről szóló legendái egyedülállóak, és a m. nyelvű tört-írás kezdeteinek is tekinthetők. Példái közül az Exemplum mirabile, a paradicsomban járt ifjú mesés tört-e a legnevezetesebb. A karthauzi nemcsak a magyar nyelvű történetírás, hanem a novellaműfaj meghonosítója is. M.E.

Forrás: Magyar Katolikus Lexikon