Szerzőink
Szakály Ferenc magyar történész, muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Kutatási területe a magyarországi török hódoltság korszaka volt, elsősorban gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti szemszögből. Jelentős helytörténeti munkássága is. 1991-től haláláig a Történelmi Szemle főszerkesztője volt.
Iskoláit Szekszárdon járta ki. 1961-ben a Pest és Nógrád Megyei Levéltár levéltári munkatársa volt. 1962-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán, majd 1964-től történelem-levéltár szakos hallgató. 1967-ben szerzett középiskolai és levéltárosi diplomát. 1972-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. Diplomájának megszerzése után a Magyar nemzeti Múzeumban kapott állást mint szerződéses tudományos segédmunkatárs, később segédmuzeológusként, illetve muzeológusként dolgozott. Az 1970-es évek közepén osztályvezető-helyettesi megbízást kapott. 1977-ben távozott a Magyar Nemzeti Múzeumból, amikor az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa lett. 1979-ben főmunkatárssá, 1986-ban osztályvezetővé nevezték ki.
1976-ban védte meg a történettudomány kandidátusi, 1992-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Akadémiai tisztségei túl 1986 és 1991 között a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, majd haláláig ügyvezető alelnöke volt. Emellett szintén 1991-től haláláig a Történelmi Szemle főszerkesztője volt. Életének 57. évében hunyt el, súlyos szívbetegsége következtében.
Szakolczay Lajos (írói álneve: Kanizsai Dávid; Bagolai Polikárp) magyar irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus, szerkesztő.
Szülei: Varga Lajos és Szakolczay Margit. 1959-1962 között a Tatabányai Alumíniumkohónál, illetve a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Bányamentő Állomásánál volt laboratóriumi technikus. 1962-1963 között a Dél-Dunántúli Kőolaj- és Földgázkitermelő Vállalat kútkezelőjeként dolgozott. 1963 óta Budapesten él. 1963-1968 között a Csepel Vas- és Fémművek központi tervezőirodájában épületgépész-szerkesztő volt. 1967-1970 között a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika szakán tanult. 1968-1971 között könyvtáros, segédmunkás, nevelő volt. 1972-1975 között, valamint 1985-2005 között a Kortárs című folyóirat szerkesztője volt. 1975-1980 között az Új Írás kritikai rovarvezetőjeként dolgozott. 1980-1985 között a Budapest rovatvezetője volt.
Számos (pl. Csoóri Sándor, József Attila, Bartók Béla) versantológia szerkesztője. Fő kutatási területe a határon túli magyar irodalom és művészet.
Szántó Piroska, Vas Istvánné magyar festő, grafikus, író, érdemes és kiváló művész.
Tanulmányait az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán kezdte 1931-ben, majd 1932-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába. Első férje Seiden Gusztáv fotóművész, második férje Vas István költő volt. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművész Csoporthoz, majd annak 1939 - 1940 táján megalakuló jogutódjához, a Szocialista Képzőművészek Társaságához. 1937-ben Bálint Endre hívására ment Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez csatlakozott. 1945-től 1948-ig, feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte.
Az 1940-es évek elejétől Vajda Lajos késői szürrealista műveinek hatására találta meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és állatábrázolásokat: száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok, kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről. A természettel kialakított bensőséges kapcsolat a stiláris változások ellenére mindvégig művészetének egyik alapvető jellemzője maradt. E törekvéseket foglalta szintézisbe a Cantata Profana című nagyméretű gobelinjében.
Az 1950-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy Gyula, Radnóti Miklós műveinek illusztrálása jelentett megélhetést a művész számára. 1956 eseményeit nyers riportrajzokban örökítette meg. Az 1950-es években második felében új stiláris vonások jelentek meg műveiben. A sziporkázó színek testes, fekete vonalak konstrukcióiba kényszerülnek.
Bár művészi gondolkodását már korábban is jellemezte az a tendencia, hogy sorozatokban dolgoz fel egy-egy témát, az 1960-as évektől kezdődően azonban mindez felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társított a művész. Így születtek például az 1960-as évek elején a század eleji aktivisták lendületét idéző, tussal készített, konstruktív tájrajzai. A rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta az 1960-as évek végétől kezdődően esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportját.
Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökerezik a bajóti asszonyokról az 1970-s évek második felében készített, monumentális, a pasztell technikától líraivá szelídült figuráinak sora. Az 1970-es években indította Szántó Piroska életpályájának hátralévő idejét átívelő Szerelmesek című sorozatát, mely két jól körülhatárolható csoportra bomlik. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany, ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek továbbgondolásai. A sorozat második csoportjának darabjai a művészi pálya utolsó évtizedében keletkeztek, és a korai művek hűvös izzásával szemben – a posztmodern festészettől is megérintve – színekben gazdagabban, és az ún. tupfolással készült képein pedig matériában is érzékibben jeleníti meg egymásnak feszülő párjait. Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988-ban. Irodalmi értékű elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.
Szécsi Margit költő, grafikus, illusztrátor. Nagy Lűszló költő felesége volt, fia Nagy András grafikusművész
.
Székely András Munkácsy Mihály-díjas magyar művészettörténész, művelődéstörténész.
1942. szeptember 27-én született Budapesten. 1961–1967 között az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, művészettörténet–német–magyar szakon folytatta tanulmányait. Még egyetemista volt, amikor az ő fordításában bemutatták Friedrich Dürrenmatt Per a szamár árnyékáért című színdarabját Ruszt József rendezésében. Az egyetem elvégzését követően 1968 és 1977 között a Corvina Könyvkiadó művészeti szerkesztőségében tevékenykedett mint lektor. 1978 és 1987 között az Új Tükör című képes kulturális hetilap művészeti rovatának szerkesztője volt. 1986-tól 1988-ig az Interpress Graphic címet viselő vizuális–kulturális negyedéves folyóirat főszerkesztője, majd 1987–1996-ban az Officina Nova Könyvkiadó irodalmi vezetője volt, 1996-tól pedig az Officina '96 Kiadó vezetőjeként dolgozott. 2003-tól kiadónk grafikai sorozatának szerkesztőjeként működött.
Publicisztikai írásait Siculus írói álnév alatt jelentette meg, ezen a néven kulturális kisvállalkozást vezetett. 1986-tól számos kritikát és ismeretterjesztő cikket írt különféle lapokba – a Népszabadságba, a Magyarországba, a Mozgó Világba, az Interpress Magazinba, az Interpress Graphicba, a New Hungarian Quarterlybe és a Sine Morbóba – főleg a művészet és a művelődéstörténeti területéről. Legfőbb kutatási területe a kortárs magyar művészek közül elsősorban a modernrealizmus képviselői voltak. Közel húsz kiadványa jelent meg nyomtatásban. Több ismeretterjesztő szakkönyvet fordított német és angol nyelvről. 1985-ben Munkácsy Mihály-díjal tüntették ki munkásságáért. 2012. május 30-án hunyt el.
Szülővárosában az Arany János Líceumban tanult 1972–76 között, majd Kolozsváron a BBTE Jogi Karán szerzett diplomát (1976–81). 1981–82-ben Nagykárolyban, 1982–86-ban Nagyszalontán jogtanácsos, 1986-tól azIfjúmunkás, majd annak jogutódja, a Fiatal Fórum tudósítója, rovatvezetője; munkatársa a Fáklya, Munkásélet, Bihari Napló, Romániai Magyar Szó, Erdélyi Riport c. lapoknak; 1991-ben a Jelenlét, 1992–93-ban az Ifi-Fórum szerkesztője, rovatvezetője. 1992-től 2004-ig képviselő volt a román parlamentben, majd az RMDSZ által javasolt államtitkárként dolgozott az Egészségügyi Minisztériumban. 2009-től a Román Közszolgálati Rádió munkatársa, 2012 márciusától a rádió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője.
Prókátor címmel humoros jogi sorozatot közölt az Ifjúmunkásban (1986–91), s folytatólag a Fiatal Fórumban. Cikkeit a Valóság, a Helikon, a Korunk is közölte.
Újságírói munkásságáért 2014-ben Fehér Dezső-díjat kapott
Forrás: Wikipédia
Szekfű Gyula Ignác magyar történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja, a kora újkori magyar történelem kutatója. A Három nemzedék szerzőjeként a Horthy-rendszer egyik fő ideológusa, ugyanakkor az 1945 utáni rendszer is kitüntetett helyen kezelte őt. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. 1905–1906-ban dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Szekfű Gyula az 1920-as években szakmai és politikai tekintélyének csúcsára érkezett: a Három nemzedék a korszak alapművének számított, 1930-ban pedig az elsők között kapott Corvin-koszorút. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a konzervatív Magyar Szemle szerkesztője volt. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a Harmadik Birodalom politikájával szemben kritikus, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Szekfű részt vett a húszas–harmincas évek reprezentatív vállalkozásában: Hóman Bálinttal közösen jegyezte a Magyar történetet. A középkori fejezeteket Hóman, a Mohács utáni részeket Szekfű írta. A szerzőpáros a történelem alakulását szellemi, lelki tényezőkre vezették vissza.