Szerzőink

Nagyapja Szabó T. Attila nyelvész, édesapja Szabó T. E. Attila biológus,^[1] nagybátyja Szabó T. Ádám nyelvész. 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte.

1991-ben Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója lett, 1997-ben szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Tagja, majd később néhány félévig tanára az Eötvös József Collegiumnak.

Jelenleg Budapesten él férjével, Dragomán György íróval és két fiukkal. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi és havilapban rendszeresen közöl verseket, esszéket, rövidprózát.

Író, műfordító (többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait fordította), tanári és szerkesztői munkát végzett a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír.

 *Forrás: Wikipédia

Szakály Ferenc magyar történész, muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Kutatási területe a magyarországi török hódoltság korszaka volt, elsősorban gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti szemszögből. Jelentős helytörténeti munkássága is. 1991-től haláláig a Történelmi Szemle főszerkesztője volt.

Iskoláit Szekszárdon járta ki. 1961-ben a Pest és Nógrád Megyei Levéltár levéltári munkatársa volt. 1962-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán, majd 1964-től történelem-levéltár szakos hallgató. 1967-ben szerzett középiskolai és levéltárosi diplomát. 1972-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. Diplomájának megszerzése után a Magyar nemzeti Múzeumban kapott állást mint szerződéses tudományos segédmunkatárs, később segédmuzeológusként, illetve muzeológusként dolgozott. Az 1970-es évek közepén osztályvezető-helyettesi megbízást kapott. 1977-ben távozott a Magyar Nemzeti Múzeumból, amikor az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa lett. 1979-ben főmunkatárssá, 1986-ban osztályvezetővé nevezték ki.

1976-ban védte meg a történettudomány kandidátusi, 1992-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Akadémiai tisztségei túl 1986 és 1991 között a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, majd haláláig ügyvezető alelnöke volt. Emellett szintén 1991-től haláláig a Történelmi Szemle  főszerkesztője volt. Életének 57. évében hunyt el, súlyos szívbetegsége következtében.

Szakolczay Lajos (írói álneve: Kanizsai Dávid; Bagolai Polikárp) magyar irodalomtörténész, irodalom- és művészetkritikus, szerkesztő.

Szülei: Varga Lajos és Szakolczay Margit. 1959-1962 között a Tatabányai Alumíniumkohónál, illetve a Tatabányai Szénbányászati Tröszt Bányamentő Állomásánál volt laboratóriumi technikus. 1962-1963 között a Dél-Dunántúli Kőolaj- és Földgázkitermelő Vállalat kútkezelőjeként dolgozott. 1963 óta Budapesten él. 1963-1968 között a Csepel Vas- és Fémművek központi tervezőirodájában épületgépész-szerkesztő volt. 1967-1970 között a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem esztétika szakán tanult. 1968-1971 között könyvtáros, segédmunkás, nevelő volt. 1972-1975 között, valamint 1985-2005 között a Kortárs című folyóirat szerkesztője volt. 1975-1980 között az Új Írás kritikai rovarvezetőjeként dolgozott. 1980-1985 között a Budapest rovatvezetője volt.

Számos (pl. Csoóri Sándor, József Attila, Bartók Béla) versantológia szerkesztője. Fő kutatási területe a határon túli magyar irodalom és művészet.

Szántó Piroska, Vas Istvánné magyar festő, grafikus, író, érdemes és kiváló művész.

Tanulmányait az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán kezdte 1931-ben, majd 1932-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába. Első férje Seiden Gusztáv fotóművész, második férje Vas István költő volt. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművész Csoporthoz, majd annak 1939 - 1940 táján megalakuló jogutódjához, a Szocialista Képzőművészek Társaságához. 1937-ben Bálint Endre hívására ment Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez csatlakozott. 1945-től 1948-ig, feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte.

Az 1940-es évek elejétől Vajda Lajos késői szürrealista műveinek hatására találta meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és állatábrázolásokat: száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok, kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről. A természettel kialakított bensőséges kapcsolat a stiláris változások ellenére mindvégig művészetének egyik alapvető jellemzője maradt. E törekvéseket foglalta szintézisbe a Cantata Profana című nagyméretű gobelinjében.

Az 1950-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy Gyula, Radnóti Miklós műveinek illusztrálása jelentett megélhetést a művész számára. 1956 eseményeit nyers riportrajzokban örökítette meg. Az 1950-es években második felében új stiláris vonások jelentek meg műveiben. A sziporkázó színek testes, fekete vonalak konstrukcióiba kényszerülnek.

Bár művészi gondolkodását már korábban is jellemezte az a tendencia, hogy sorozatokban dolgoz fel egy-egy témát, az 1960-as évektől kezdődően azonban mindez felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társított a művész. Így születtek például az 1960-as évek elején a század eleji aktivisták lendületét idéző, tussal készített, konstruktív tájrajzai. A rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta az 1960-as évek végétől kezdődően esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportját.

Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökerezik a bajóti asszonyokról az 1970-s évek második felében készített, monumentális, a pasztell technikától líraivá szelídült figuráinak sora. Az 1970-es években indította Szántó Piroska életpályájának hátralévő idejét átívelő Szerelmesek című sorozatát, mely két jól körülhatárolható csoportra bomlik. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany, ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek továbbgondolásai. A sorozat második csoportjának darabjai a művészi pálya utolsó évtizedében keletkeztek, és a korai művek hűvös izzásával szemben – a posztmodern festészettől is megérintve – színekben gazdagabban, és az ún. tupfolással készült képein pedig matériában is érzékibben jeleníti meg egymásnak feszülő párjait. Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988-ban. Irodalmi értékű elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.