Szerzőink

Rejtő Jenő magyar író, kabaré- és színpadi szerző, filmíró, a magyar szórakoztató irodalom népszerű képviselője és megújítója. Legismertebb művei látszatra ponyvaregények, azonban életművét ma már nagyra értékelik. Kamaszkorában verseket írt (ezeket nem publikálta), majd 1928-tól komor hangulatú novellákat adott közre a napisajtóban. Az 1930-as évek elején kabarédarabokkal és bohózatokkal jelentkezett a pesti színpadokon. Ezzel egyidőben füzetes ponyvákat, majd operetteket, végül – részben külföldi utazásai során szerzett élményeire támaszkodva – kalandregényeket alkotott. Sajátos stílusát egyéni, groteszk, nyelvi humor és „váratlan abszurd fordulatok, szürreális, gyakran kispolgári figurák és a társadalom fanyar humorba csomagolt kritikája” jellemezte.  Legnagyobb sikereit P. Howard álnéven írott ponyvaparódiáival aratta, olvasottsága a Kádár-korban Jókai Móréval vetekedett. A pesti művészi élet ismert alakja volt, barátság fűzte a kor jelentős művészeihez, így például Karinthy Frigyeshez, Kabos Gyulához, Latabár Kálmánhoz, Salamon Bélához is.

Diploma, 1968 Szombathelyi Felsőfokú Tanítóképző Int., népműv/ktár szak.
1972 óta Budapesten: állami nyelvvizsgák: francia, német, angol.
Rendszeres műfordítói tev. az 1980-as évek elejétől.

1993-tól műfordításaim Romhányi Török Gábor néven jelennek meg.

Állami kitüntetések:

francia:
– Chevalier de l’Ordre des Arts et des Lettres, 2002

magyar:
– a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, 2014

Dr. Rónay László (írói neve: Siki Géza) József Attila-díjas magyar irodalomtörténész, szerkesztő, kritikus, egyetemi tanár.

Szülei: Rónay György költő, író, műfordító és Radnóti Kornélia voltak. 1956-1962 között az ELTE BTK magyar-latin szakos hallgatója volt. 1962-1970 között Bicskén általános iskolai oktató volt. 1970-1973 között a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattári és tudományos osztályának munkatársa és főmunkatársa volt. 1973-1991 között a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének modern magyar irodalom főosztályának tudományos főmunkatársa és tudományos tanácsadója volt. 1991-1998 között az Új Ember főszerkesztőjeként dolgozott. 1991-2007 között az ELTE egyetemi tanára volt.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/R%C3%B3nay_L%C3%A1szl%C3%B3)

Rosa Montero Gayo kortárs spanyol írónő, újságírónő. Ötéves korától négy éven keresztül súlyos tüdőbajjal küzdött, nem járhatott iskolába, s olvasással töltötte az idejét. Miután meggyógyult, olyan iskolába küldték, ami annyira szigorú volt, hogy Rosa mindmáig érzi a hatását. 17 évesen kezdte meg bölcsészkari tanulmányait és megismerkedett a kultúra világát alakítókkal, köztük a Tábano csoporttal, amelyik a hatvanas évek színházának egyik kísérletező szellemű irányzatát gyakorolta. Később újságírást tanult, s több, különböző olvasótáború női magazinnal dolgozott együtt. Már a kezdetektől híres emberekről szóló cikkek megírásával bízták meg, főleg flamenco-táncosokről, színésznőkről, énekesnőkről. Amikor a Teleradio magazinnál kezdett írni, egy új, igen sikeres rovatot indított Teleboom címmel. 1979-ben érkezett az El País napilaphoz, s egy év elteltével már a País Semanal hetilap első női főszerkesztője volt. Ezt a posztot 1981-ig töltötte be.

Rosa Montero stílusában erősen érezhető az újságírói nyelv hatása. Műveiben szívesen taglalja az emberi kapcsolatokat, s előszeretettel mutatja be a nők helyzetét a függetlenségükért való harcban.

1983-től Dunakeszin az 5. számú Általános Iskolában, 1991-től 1995-ig az Újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumban tanult. Ezt követően 2002-ig az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művészettörténet szak és Új- és Legújabbkori Muzeológia szakot végezte el, majd a doktori iskolában tanult tovább. 2010-ben művészettörténeti doktori (PhD) fokozatot szerzett.

2002 és 2010 között a Hild-Ybl Alapítványnál dolgozott művészettörténészként, majd 2005-től a Pázmány Péter Katolikus Egyetem BTK Művészettörténet Tanszékén megbízott előadó, 2010-től egyetemi tanársegéd, 2013-tól egyetemi adjunktus. 2008-tól vendégelőadóként a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Művészettörténet szakján is működik.

Kutatási területe a XIX–XX. századi magyar építészet fejlődése, több könyve, könyvfejezete és számos folyóiratcikke jelent meg a témakörben. Nagy terjedelmű Neobarokk építészet Magyarországon az Osztrák–Magyar Monarchia idején különös tekintettel Meinig Arthur építész munkásságára című doktori értekezése mindezideig még nem jelent meg könyv formában, de elektronikusan elérhető kutatásokhoz. Rendszeresen részt vesz előadásokon, könyvismertetéseken.

Sokrétű munkásságát Zádor Anna-díjjal ismerték el.