A Japán vonzásában – Magyarok, akik szerették Japánt című kötet szerzője, Akihito császár kitüntetettje, a Felkelő Nap Rendjének birtokosa, Kiss Sándor, kereskedelmi diplomataként merülhetett el teljesen a távoli szigetország páratlan kultúrájában. Nincs mit csodálkozni azon, hogy az ő tevékeny, mozgalmas élete is kész regény. Nippon iránti érdeklődése gyerekkorától kíséri, tudtam meg akkor, amikor arra kértem, ne maradjon a háttérben, Wagner Nándor és most épp a Mózes-szobor árnyékából kilépve végre önmagáról is áruljon el valamit: „Az eljapánosodásom ötévesen kezdődött Miskolcon, amikor a szüleimtől kapott feladatomat teljesítve a Szabó bácsihoz jártam tejért. Egyik nap egy nekem idősnek tűnő, valójában az édesapámnál alig korosabb úriember kijött az utcára, és megszólította a zajongó gyerekcsapatunkat: szeretitek-e a meséket? Érdeklődő csend lett. Elmondott egy távol-keleti történetet, és a következő ajánlattal élt: ha segítünk neki, bevisszük a tűzifát, kihamuzzuk a kályháját, mindennap mesél nekünk valamit. Kiderült, hogy diplomata volt az illető, aki szeretett volna eljutni Japánba. Ő kezdett megismertetni a Felkelő Nap Országával. Egy albumot mutatott, amelybe kivágott újságcikkeket, térképecskéket és képeslapokat ragasztott. A Japánnal kapcsolatos kivágósdi annyira megtetszett, hogy ez hobbiként a mai napig engem is elkísér. Borsod megyében – ahol az édesapám állatorvos volt, huszonhét községet látott el – úgynevezett japánosok is éltek. Olyan egykori magyar hadifoglyok, akik 1921–1922-ben Japánon keresztül érkeztek vissza a szibériai hadifogságból, és nagyon jó történeteket tudtak. Ez a távoli ország ezeken az élményeken, találkozásokon keresztül vált valamennyire kézzelfoghatóvá számomra. Olyan injekciót kaptam, ami meghatározta a jövőmet. Később ez a japánszerelem nem maradt plátói, az egyetem elvégzése után elkezdtem japánul tanulni a Hopp Ferenc Múzeum igazgatójánál, Major Gyula tanár úrnál, aki a József Attila Szabadegyetemen oktatott. Mi, hallgatók sokat köszönhettünk neki, például rajta keresztül kaptunk meghívókat a követség által rendezett kulturális eseményekre. Az óráin kívül is rengeteget beszélgettünk vele Japánról. Kedves szokása volt, hogy vasárnap délelőttönként a budai Sport Hotelbe járt, ahol kávé mellett fogadta a téma iránt érdeklődőket.”
Ám hiába a fokozhatatlan érdeklődés, a szigetországba való eljutás vágyálom maradt volna, ha Kiss Sándor nem követ el mindent, hogy szorgalmával és gondos aprólékossággal összeszedett ismereteivel érdemessé váljon a kinti tapasztalatszerzésre: „Szerettem volna ösztöndíjat kapni Japánba. Különböző lehetőségek nyíltak, sikerült a legfelsőbb szűrön is átmennem, elfogadták a kérelmemet, de az akkori főnököm – ahogy sok-sok évvel később megtudtam – azt írta a papíromra: nem javasolja a kimenetelemet. Engem végig az foglalkoztatott, hogyan találkozhatnék eleven japánokkal. Kiderült, hogy néhány tehetséges matematikus, közgazdász ösztöndíjas nálunk tanul. Felkerestem őket, jó barátságba kerültünk, és ezután egymást tanítottuk az anyanyelvünkre. A Világgazdaság napilapban egyszer csak megjelent egy álláshirdetés: Japánba, a magyar nagykövetség kereskedelmi kirendeltségére mérnök végzettségű munkatársat keresnek. A vonatkozó feltételsornak gyakorlatilag mindenben megfeleltem, megvoltak a nyelvvizsgáim is, úgyhogy jelentkeztem. Mondhatom úgy is, hogy Buddha rám kacsintott, mert 1981-ben a minisztérium tizenhat kiválasztott pályázót, köztük engem, két menetben levizsgáztatott, és végül én nyertem el az állást. ’82-ben kerültem ki Tokióba másodosztályú kereskedelmi titkárnak. Az első menetben öt évet töltöttem Japánban, majd 1992-től újabb hat évet, immár kereskedelmi tanácsosként. A munkámnak köszönhetően megnyíltak előttem a kapuk, még császári fogadásokon is részt vehettünk. A legfontosabb, legizgalmasabb feladataim a nagy kiállításokhoz, a magyar szereplések megszervezéséhez kötődtek.”
.jpg)
