Szerzőink

Szántó Piroska, Vas Istvánné magyar festő, grafikus, író, érdemes és kiváló művész.

Tanulmányait az Iparművészeti és a Képzőművészeti Főiskolán kezdte 1931-ben, majd 1932-ben beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára, Szőnyi István osztályába. Első férje Seiden Gusztáv fotóművész, második férje Vas István költő volt. 1934-ben csatlakozott a Szocialista Képzőművész Csoporthoz, majd annak 1939 - 1940 táján megalakuló jogutódjához, a Szocialista Képzőművészek Társaságához. 1937-ben Bálint Endre hívására ment Szentendrére, ahol a Korniss Dezső és Vajda lajos körül csoportosuló fiatalok köréhez csatlakozott. 1945-től 1948-ig, feloszlásáig az Európai Iskola tagja volt. Első önálló kiállítását 1946-ban rendezte.

Az 1940-es évek elejétől Vajda Lajos késői szürrealista műveinek hatására találta meg képi gondolkozásának egyik ciklikusan visszatérő arculatát, a szürrealisztikus, antropomorfizált növény- és állatábrázolásokat: száradó kukoricák, burjánzó káposztafejek, konok, kemény mákok, elhullott pillangók vallanak a művész érzelmeiről. A természettel kialakított bensőséges kapcsolat a stiláris változások ellenére mindvégig művészetének egyik alapvető jellemzője maradt. E törekvéseket foglalta szintézisbe a Cantata Profana című nagyméretű gobelinjében.

Az 1950-es években Villon, Boccaccio, Shakespeare, Kipling, Krúdy Gyula, Radnóti Miklós műveinek illusztrálása jelentett megélhetést a művész számára. 1956 eseményeit nyers riportrajzokban örökítette meg. Az 1950-es években második felében új stiláris vonások jelentek meg műveiben. A sziporkázó színek testes, fekete vonalak konstrukcióiba kényszerülnek.

Bár művészi gondolkodását már korábban is jellemezte az a tendencia, hogy sorozatokban dolgoz fel egy-egy témát, az 1960-as évektől kezdődően azonban mindez felerősödik, a képépítés azonossága mellé sokszor technikai eljárásokat és anyaghasználatot is társított a művész. Így születtek például az 1960-as évek elején a század eleji aktivisták lendületét idéző, tussal készített, konstruktív tájrajzai. A rohamosan pusztuló népi kultúrával és a tradicionális morális értékek felszámolódásával való szembesülés inspirálta az 1960-as évek végétől kezdődően esendő útszéli keresztekről, meggörbült pléhkrisztusokról, málladozó temetői piétákról lapidáris egyszerűséggel festett csoportját.

Hasonló élményekben és a háborús emlékekben gyökerezik a bajóti asszonyokról az 1970-s évek második felében készített, monumentális, a pasztell technikától líraivá szelídült figuráinak sora. Az 1970-es években indította Szántó Piroska életpályájának hátralévő idejét átívelő Szerelmesek című sorozatát, mely két jól körülhatárolható csoportra bomlik. A sorozat korai darabjain indázó vonalakkal rajzolt, arany, ezüst, fekete és fehér színekkel, dekoratívan festett, csurgatással készült, a csontvázukig lemeztelenített, ölelkező figurák mind tematikailag, mind stilárisan a szecesszióban fogant előképek továbbgondolásai. A sorozat második csoportjának darabjai a művészi pálya utolsó évtizedében keletkeztek, és a korai művek hűvös izzásával szemben – a posztmodern festészettől is megérintve – színekben gazdagabban, és az ún. tupfolással készült képein pedig matériában is érzékibben jeleníti meg egymásnak feszülő párjait. Életművét a Szombathelyi Képtárnak ajándékozta 1988-ban. Irodalmi értékű elbeszéléseiben életének fordulópontjairól vall és kortársainak állít emléket.

Székely András Munkácsy Mihály-díjas magyar művészettörténész, művelődéstörténész.

1942. szeptember 27-én született Budapesten. 1961–1967 között az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, művészettörténet–német–magyar szakon folytatta tanulmányait. Még egyetemista volt, amikor az ő fordításában bemutatták Friedrich Dürrenmatt Per a szamár árnyékáért című színdarabját Ruszt József rendezésében. Az egyetem elvégzését követően 1968 és 1977 között a Corvina Könyvkiadó művészeti szerkesztőségében tevékenykedett mint lektor. 1978 és 1987 között az Új Tükör című képes kulturális hetilap művészeti rovatának szerkesztője volt. 1986-tól 1988-ig az Interpress Graphic címet viselő vizuális–kulturális negyedéves folyóirat főszerkesztője, majd 1987–1996-ban az Officina Nova Könyvkiadó irodalmi vezetője volt, 1996-tól pedig az Officina '96 Kiadó vezetőjeként dolgozott. 2003-tól kiadónk grafikai sorozatának szerkesztőjeként működött.
Publicisztikai írásait Siculus írói álnév alatt jelentette meg, ezen a néven kulturális kisvállalkozást vezetett. 1986-tól számos kritikát és ismeretterjesztő cikket írt különféle lapokba – a Népszabadságba, a Magyarországba, a Mozgó Világba, az Interpress Magazinba, az Interpress Graphicba, a New Hungarian Quarterlybe és a Sine Morbóba – főleg a művészet és a művelődéstörténeti területéről. Legfőbb kutatási területe a kortárs magyar művészek közül elsősorban a modernrealizmus képviselői voltak. Közel húsz kiadványa jelent meg nyomtatásban. Több ismeretterjesztő szakkönyvet fordított német és angol nyelvről. 1985-ben Munkácsy Mihály-díjal tüntették ki munkásságáért. 2012. május 30-án hunyt el.

Szülővárosában az Arany János Líceumban tanult 1972–76 között, majd Kolozsváron a BBTE Jogi Karán szerzett diplomát (1976–81). 1981–82-ben Nagykárolyban, 1982–86-ban Nagyszalontán jogtanácsos, 1986-tól azIfjúmunkás, majd annak jogutódja, a Fiatal Fórum tudósítója, rovatvezetője; munkatársa a Fáklya, Munkásélet, Bihari Napló, Romániai Magyar Szó, Erdélyi Riport c. lapoknak; 1991-ben a Jelenlét, 1992–93-ban az Ifi-Fórum szerkesztője, rovatvezetője. 1992-től 2004-ig képviselő volt a román parlamentben, majd az RMDSZ által javasolt államtitkárként dolgozott az Egészségügyi Minisztériumban. 2009-től a Román Közszolgálati Rádió munkatársa, 2012 márciusától a rádió kisebbségi szerkesztőségének főszerkesztője.

Prókátor címmel humoros jogi sorozatot közölt az Ifjúmunkásban (1986–91), s folytatólag a Fiatal Fórumban. Cikkeit a Valóság, a Helikon, a Korunk is közölte.

Újságírói munkásságáért 2014-ben Fehér Dezső-díjat kapott

Forrás: Wikipédia

Szekfű Gyula Ignác  magyar történész, publicista, egyetemi tanár, az MTA tagja, a kora újkori magyar történelem kutatója. A Három nemzedék szerzőjeként a Horthy-rendszer egyik fő ideológusa, ugyanakkor az 1945 utáni rendszer is kitüntetett helyen kezelte őt. A budapesti Királyi Magyar Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végezte egyetemi tanulmányait történelem, német, valamint francia nyelv és irodalom szakon. 1905–1906-ban dolgozott a Magyar Nemzeti Múzeumban, 1908-tól 1910-ig pedig gyakornok volt az Országos Levéltárban. Szekfű Gyula az 1920-as években szakmai és politikai tekintélyének csúcsára érkezett: a Három nemzedék a korszak alapművének számított, 1930-ban pedig az elsők között kapott Corvin-koszorút. 1927 szeptemberétől 1939 decemberéig a konzervatív Magyar Szemle szerkesztője volt. 1939-től 1944-ig vezető publicistája volt a Harmadik Birodalom politikájával szemben kritikus, ellenzéki Magyar Nemzetnek. Szekfű részt vett a húszas–harmincas évek reprezentatív vállalkozásában: Hóman Bálinttal közösen jegyezte a Magyar történetet. A középkori fejezeteket Hóman, a Mohács utáni részeket Szekfű írta. A szerzőpáros a történelem alakulását szellemi, lelki tényezőkre vezették vissza.

Szél Ágnes magyar építész, fotóművész. 1968-ban diplomázott a Műegyetemen. Építészmérnöki diplomát szerzett, majd 1972-ben esztétikából is diplomázott. Építészként kezdte szakmai életét Vadász György, Pomsár János, Iványi László építészek mellett. 1984-ben kezdett el fényképezni épületeket, településeket, ipari témát, üveget és természetet. Később a fókusz a fényképezésre helyeződött, a Fény és a kép került élete központjába. Fénnyel képet alkotni, a látható téma mögött a láthatatlan jelen lévőt megmutatni, az értéket felismerni, közvetíteni, teremteni vált céljává és érzi feladatának. 1968–1978 között építésztervezőként dolgozott, 1977–82 között Algériában élt és dolgozott. 1986–89-ben Szél Ágnes az Artunion épületfotósa. 1989-től lett önálló fényképész. 1996–2003 között a MVM Magyar Villamos Művek Zrt. képzőművészeti diákpályázatának zsűrielnöke, és 2001–2002 között az MVM fotógalériájának tervezője és művészeti vezetője lett.

Magyar néprajzkutató, folklorista, szakíró. A magyar szólások és közmondások műfajának és használati területeinek ismert kutatója, számos szakmai kiadvány szerzője. Többek között az Apáról fiúra, a Szólások és közmondások, és még sok jelentős kötetet publikált. Kiadónknál a Magyar népművészet című, a néprajzkutatás sokfelé ágazó területeit átfogó műve jelent meg, amely nagy sikert aratott.

Forrás: Wikipédia