Szerzőink

Szabó Lőrinc (1900–1957) a 20. századi magyar költészet egyik jelentős alakja, költőként és műfordítóként egyaránt maradandót alkotott. 1900. március 31-én született Miskolcon, egy mozdonyvezető fiaként, gyermek- és ifjúkorának meghatározó éveit azonban Debrecenben töltötte. Már gimnazistaként nagy érdeklődést mutatott az irodalom iránt, különösen Ady Endre, Babits Mihály, Baudelaire és Verlaine költészete hatott rá. 1918-ban Budapestre került, ahol előbb a Műegyetemen, majd a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatott tanulmányokat. Verseivel hamarosan felkereste a Nyugat szerkesztőségét, és Babits Mihály támogatásával bekapcsolódott a korszak meghatározó irodalmi életébe.

Első verseskötete, a Föld, erdő, isten 1922-ben jelent meg, amelyet később számos jelentős verseskötet követett. Költészetének egyik központi kérdése az egyén és a világ viszonya, az emberi kapcsolatok, a szerelem, a szabadság és a magány problémája volt. Verseiben gyakran jelenik meg a belső vívódás, az önvizsgálat és az élet ellentmondásainak elemzése. Különösen fontos művei közé tartozik a Te meg a világ, a Tücsökzene és A huszonhatodik év. A Tücsökzene több száz versből álló, önéletrajzi ihletésű mű, amelyben saját életének emlékeit, élményeit és fontos személyiségeit idézte fel. A huszonhatodik év pedig egy tragikus szerelmi kapcsolat emlékét és a gyász feldolgozását állítja középpontba.

Szabó Lőrinc a magyar műfordítás egyik kiemelkedő mestere is volt, és többek között Shakespeare, Baudelaire, Verlaine, Omar Khajjám és Goethe műveit ültette át magyar nyelvre. Műfordításait rendkívüli nyelvi pontosság, ritmusérzék és a költői eredetihez való érzékeny alkalmazkodás jellemzi. A második világháborút követő politikai változások miatt pályája nehéz időszakokon ment keresztül, és egy ideig publikációs lehetőségei is beszűkültek. Ebben az időszakban elsősorban műfordításokból élt, miközben saját költői munkásságát is folytatta. 1954-ben József Attila-díjat, 1957-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Szabó Lőrinc 1957. október 3-án halt meg Budapesten, de költészete és műfordítói életműve máig a modern magyar irodalom fontos részét képezi.

Nagyapja Szabó T. Attila nyelvész, édesapja Szabó T. E. Attila biológus,^[1] nagybátyja Szabó T. Ádám nyelvész. 1987-ben családjával áttelepült Magyarországra. A gimnáziumot Szombathelyen végezte.

1991-ben Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója lett, 1997-ben szerzett tanári és előadói diplomát, majd elvégezte az Angol Reneszánsz és Barokk PhD-programot. Tagja, majd később néhány félévig tanára az Eötvös József Collegiumnak.

Jelenleg Budapesten él férjével, Dragomán György íróval és két fiukkal. Egyetemi évei alatt kezdett publikálni, több napi és havilapban rendszeresen közöl verseket, esszéket, rövidprózát.

Író, műfordító (többek között James Joyce, Sylvia Plath, W. B. Yeats, John Updike, Stuart Parker írásait fordította), tanári és szerkesztői munkát végzett a British Councilnak és a Magyar Könyv Alapítványnak, cikkeket és kritikákat ír.

 *Forrás: Wikipédia

Szakály Ferenc magyar történész, muzeológus, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. Kutatási területe a magyarországi török hódoltság korszaka volt, elsősorban gazdaság-, társadalom- és politikatörténeti szemszögből. Jelentős helytörténeti munkássága is. 1991-től haláláig a Történelmi Szemle főszerkesztője volt.

Iskoláit Szekszárdon járta ki. 1961-ben a Pest és Nógrád Megyei Levéltár levéltári munkatársa volt. 1962-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-történelem szakán, majd 1964-től történelem-levéltár szakos hallgató. 1967-ben szerzett középiskolai és levéltárosi diplomát. 1972-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. Diplomájának megszerzése után a Magyar nemzeti Múzeumban kapott állást mint szerződéses tudományos segédmunkatárs, később segédmuzeológusként, illetve muzeológusként dolgozott. Az 1970-es évek közepén osztályvezető-helyettesi megbízást kapott. 1977-ben távozott a Magyar Nemzeti Múzeumból, amikor az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa lett. 1979-ben főmunkatárssá, 1986-ban osztályvezetővé nevezték ki.

1976-ban védte meg a történettudomány kandidátusi, 1992-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1995-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Akadémiai tisztségei túl 1986 és 1991 között a Magyar Történelmi Társulat főtitkára, majd haláláig ügyvezető alelnöke volt. Emellett szintén 1991-től haláláig a Történelmi Szemle  főszerkesztője volt. Életének 57. évében hunyt el, súlyos szívbetegsége következtében.