Lajta Béla

Lajta Béla (1873 – 1920)   Lajta Béla a magyar építészet legnagyobb újítója. Másfél évtizedes pályája korszakokat ível át, szüntelenül megújuló építészetével a historizmustól jutott el az expresszionista funkcionalizmusig. Tevékenységével kortársainál erősebben kötődött az európai stílusváltásokhoz, s a nemzeti építészet ideálja iránti elkötelezettsége mellett is meghatározták pályáját külföldi építészekhez fűződő kapcsolatai. A nagy kivétel Lajta számára Lechner Ödön, a mester, a példakép, a munkatárs, aki kezdetben formát adott a nemzeti építészet iránti elhivatottságának. Lajta a lechneri vonalat más tanítványoknál hívebben és bensőségesebben vette át, azután új forrásterületet nyitott a magyar formanyelv számára, aminek révén építészete a hiányzó láncszem szerepét tölti be a Lechner és a Kós Károly által képviselt irányzat között. Lajta kortársait megelőzve fordult a népi építészet emlékei felé, kutatva, mit hasznosíthat a korszerű alkotófolyamat a paraszti hagyományból. Elsőként fordult saját tervezői munkájában a finn nemzeti romantika építészei felé és elsőként hozott létre szimbolikus és monumentális műveket, elsősorban a temetőművészetben, amelynek megújítója volt. Lechnerhez hasonlóan szintézist igyekezett teremteni a magyar népi kultúra és a keleti nagy kultúrák között, de már a modernizmusra nyitottan. Lajta nem tartozott stílushoz és nem próbált stílust sem teremteni. Műveinek formanyelvét megalkotta, majd folyamatosan maga mögött hagyta. Módszert keresett arra, miként lehet az emberi civilizáció számára fontos ősi üzeneteket hordozó jeleket, mintákat, építészeti elemeket, kifejezésmódokat folytonosan továbbgörgetni a stílusváltásokon. Alkalmasan megválasztott motívumai egy-egy kárpát-medencei tájegység népművészetéhez éppúgy kötődhetnek, mint a biblikus zsidósághoz, a monumentális építészet legkarakteresebb keleti formáját megalkotó mezopotámiai kultúrához vagy a reneszánszhoz, hogy a mindenkori korszerű eszmék mellett a hagyományt is megjelenítsék. Ezzel az építészetértelmezéssel Lajta Lechnernél – akinek a stílusa zsenialitása ellenére is követhetetlen – erőteljesebben követelheti saját helyének kijelölését az általános európai építészeti fejlődés történetében.