Szerzőink

Gabányi János  magyar újságíró, helytörténész.

A kolozsvári Római Katolikus Főgimnázium elvégzése után Bukarestben kezdte el egyetemi tanulmányait, Kolozsvárt szerzett földrajz–történelem és magyar irodalom szakos tanári diplomát (1940). Szülővárosában középiskolai tanár nyugalomba vonulásáig (1972). Helyi, kolozsvári és bukaresti lapok munkatársa. Szamosújvári népszokásokat mutatott be az Ethnographia-Népéletben (Budapest 1938/1–2), a Makkai Ödön–Nagy Ödön Adatok téli néphagyományaink ismeretéhez című gyűjteményes kötetben (ETF 103) s a Volly István Erdélyi karácsonyi játékok című kötetben (Budapest 1940). Helytörténeti anyagából kiválik Szongott Kristófnak, a helybeli Armenia című örmény–magyar folyóirat szerkesztőjének életrajza (különlenyomat a szamosújvári állami gimnázium 1942–43-as évkönyvéből).

Szülővárosának régi épületeiről rajzokat, akvarellképeket és olajfestményeket készített, amelyeket Szamosújvárt, Kolozsvárt és Bukarestben állítottak ki.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Gab%C3%A1nyi_J%C3%A1nos)

Gál Vilmos (Gál Vilmos Attila) magyar történész-muzeológus.

1997-ben végzett az ELTE-BTK történelem szakán, 1999-ben pedig a Legújabb Kori Muzeológia szakot abszolválta. 1995-1998 között a Klebelsberg Kuno Általános Iskola és Gimnázium tanára, 1998 szeptemberétől a Magyar Nemzeti Múzeum tudományos munkatársa, jelenleg a Történeti Tár főmuzeológusa. Számos tudományos publikáció mellett Tar Attila Szilárddal közösen jegyzi a Dokumentumok a XX. századból című segédkönyvet, melyet a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentetett meg.

Legfontosabb munkája a Magyar Nemzeti Múzeum „Tudós magyarok – akik a 20. századot csinálták” című tudománytörténeti állandó kiállítása, melyet 2004-ben Vizi E. Szilveszter, az MTA elnöke nyitott meg. Fontos, hiánypótló munkát végzett a Nemzeti Múzeum két világháború közötti intézmény- és kiállítástörténetének feldolgozásával, mely tanulmányok a Nemzeti Múzeum Folia Historika sorozatában jelentek meg.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1l_Vilmos)

Zenei író, műfordító. Zenét magánúton tanult. Később mozdulatművészeti tanári oklevelet szerzett. A bp.-i Zeneműv. Főisk. zenetudományi tanszakán tanult vendéghallgatóként. 1945-től a Magy. Rádió Ifjúsági Osztályán szerk., ill. külső munkatárs. Fiatalok számára írt monográfiákat „Az én zeneszerzőm” címmel. Dalok, kórusművek szövegét írta, fordította. Muzsikával kapcsolatos versekből antológiát állított össze: A zene szava (Bp., 1973). – F. m. Feleség voltam New Yorkban (útikönyv, Bp., 1966); J. Haydn (Bp., 1966); L. v. Beethoven (Bp., 1966); W. A. Mozart (Bp., 1967); J. S. Bach (Bp., 1968); Fr. Schubert (Bp., 1968); G. F. Händel (Bp., 1969); Bartók B. (Bp., 1970); Liszt F. (Bp., 1972); Kodály Z. (Bp., 1972); Erkel F. (Bp., 1973); Fr. Chopin (Bp., 1976). – Irod. Mándy Iván: Búcsú G. Zs.-tól (Muzsika, 1980. 1. sz.).

Forrás: Wikipédia

Galgóczi Erzsébet Kossuth-díjas magyar író, forgatókönyvíró.

Az általános iskolát szülőfalujában végezte el. Középiskoláit 1941-1945 között végezte Győrben. 1945-1949 között népi kollégistaként a győri tanítóképzőbe járt. 1949-ben érettségizett. A budapesti Színművészeti Főiskolán szeretett volna továbbtanulni, de szülei ezt nem engedték. Még ebben az évben beiratkozott a Budapesti Egyetem Bölcsészettudományi Karára, néhány hét múlva abbahagyta tanulmányait és a Győri Vagon- és Gépgyárban helyezkedett el átképzős esztergályosként. 1950-1955 között a budapesti Színművészeti Főiskola hallgatója volt dramaturg szakon. Leszbikusságát az 1970-es évektől nyíltan vállalta. Évekig élt együtt Gobbi Hilda színésznővel. 1989. május 20-án szívinfarktusban váratlanul meghalt Ménfőcsanakon.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Galg%C3%B3czi_Erzs%C3%A9bet)

Gáll István  Kossuth-díjas magyar író.

Középiskolai tanulmányait több helyen végezte, fél évig a pécsi ciszterci gimnáziumban tanult, végül 1949-ben érettségizett. 1951-ben a határőrséghez hívták be katonának. Előbb Sopronban, majd a déli határon volt aknaszedő. Ott szerzett betegségét (Bechterew-kór) hordozta életén keresztül. 1954-ben szerelt le, majd a Szabad Hazánkért című katonalaphoz került. Közben 3 évet tanult az ELTE-n magyar-történelem szakon. 1958-tól a Magyar Rádió dramaturgja volt. 1963-1965 között Tatabányán élt írói ösztöndíjjal. 1968-tól rajzfilmdramaturg, 1971-től haláláig az Új Írás munkatársa volt.

Első elbeszélésköteteiben munkásfiatalokról és fiatal értelmiségiekről írt, elsősorban morális kérdések foglalkoztatták. Regényeiben a Rákosi-féle diktatúra korának eseményeit és atmoszféráját jelenítette meg drámai erővel, lélektani érzékkel. A ménesgazda (1976) című regénye emberi magatartásokat mér össze, elítéli a politikai erőszakot, a türelem és a humanizmus mellett tesz hitet. Több írásából film is készült.

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1ll_Istv%C3%A1n)

Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19–20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Korának sajátos figurája, egyik irodalmi körhöz sem sorolható tagja volt. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.

A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott („az egri remete”), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható. Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).

(forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A1rdonyi_G%C3%A9za)